Előző cikkemben a benzinkutas csalások formáival ismertettelek meg titeket. Ezúttal az érem másik oldaláról fogok írni - mert így korrekt. Ahogyan azt írtam dolgoztam benzinkúton, így jobbára személyes tapasztalatokról fogok írni, valamint kutas kollégák elbeszélései alapján. Had szögezzem le már az elején, hogy ez személyes vélemény, tehát nem vonatkozik általánosan minden benzinkútra, viszont a kagylós kutaknál számos motívum fellelhető.
De vajon ki megy benzinkutasnak? Elvégre ha megkérdezünk egy kisgyereket, hogy mi lesz ha nagy lesz, akkor ritkán mondják, hogy benzinkutas, vagy shop eladó. A szakmában nincs motiváció. Ugyanannyit keres az is aki 10 éve ott van, meg az is aki 1 hete jött, és senkinek sincsenek kiváltságai az évek múlvásával. Előrelépési lehetőség nincsen. Ha egész pályafutásod során nyalsz a kútvezetőnek, akkor átveheted a helyét, ha ő feljebb lép, de ez kb 10 évet jelent. Ki lesz tehát benzinkutas? Megmondom, akit a kényszer rávisz, mert nem talált éppen jobbat. Én is így lettem kutas. Tél volt, a malacperselynek kilátszottak a bordái, így hát amikor egy barátom beprotezsált kénytelen voltam elfogadni. A kollégák mindegyike szakmával rendelkező, értelmes ember volt, aki szabadult volna.
Először csak az általános rossz dolgok voltak, mint pl a télen/nyáron/hóban/sárban placcon stázsálás, amihez a cég nem adott megfelelő munkaruhát. Kaptam egy acélbetétest, ami két számmal nagyobb volt, egy vászon nadrágot, széldzsekit, kardigánt, meg egy nyúlott és szakadt sapkát. Az első napomon csontig hatolt a hideg. Másnap már 3 pulóver, jégeralsó, két nadrág, három zokni, bundás kesztyű, sál tarkított. Még így is két tankolás közt a shopban múlattam az időt, mert ott legalább meleg volt. Ennek azért volak hátrányai.
A fizetés bruttó 94.000 kitűnő magyar forint volt, plusz a jatt. Ezért a pénzért napi 12 órát kellett dolgozni, váltott műszakban, 6-18 óráig, és heti 4 napot dolgoztunk (hivatalosan). Azért ha helyettesíteni kellett, voltak 18 órás műszakok, meg néha 24 órásak is. Nehéz volt a rossz cipőben, fáradtan, lezsibbadva 24 órát végig strázsálni. Gondoljunk bele, hogy valaki már a 8 órás munkaidejének az utolsó 2 óráját is végigszenvedi. Ez meg háromszor annyi, nem kevés. A nappalos műszak kezdetben jó volt, mert akkor még nem volt olyan drága a benzin mint most. Jöttek szépen az autók, tankoltam, mostam a szélvédőt, gurultak a százasok és a kétszázasok, főleg a nőktől. Egy átlagos műszakban a lustább kollégák a 3-4000 Ft jattot összeszedték, de én lelkesebb voltam és sokszor a duplája megvolt. A havi keresetem az első két hónapban 150.000 Ft körül alakult mindösszesen, ami egész jó. Nem is panaszkodtam, elvégre egy kezdő köztisztviselő nem visz haza ennyit. Aztán ahogy egyre drágult a benzin, úgy csökkent a jatt. A végén már örültem ha napi 2000 Ft összejött, és ritkán volt meg a havi száz összesen, ez viszont már elég sovány vígasz. Ráadásul a szomszéd nagyvárosban 5-10 forinttal olcsóbb volt az üzemanyag, így a forgalom is lecsökkent. Volt hogy 3-4 órán keresztül csak a pusztát néztük.
Az éjszakás műszak az para volt. Egyrészt nem lehetett aludni, ami most megdöbbentő kijelentésnek tűnhet. De eddig akárhol dolgoztam éjszakásban, ha elvégeztem a munkámat időben, akkor a maradék időben lehajthatta 1-2 órára az ember a fejét. Nem kell mondanom mennyire hulla tud lenni az ember amikor állandóan változó műszakban van. Rendszeres volt a beosztásban az éjszaka után 1 szünnap, majd nappalos műszak. Tehát lenyomtad az éjszakát, hazaértél reggel 7kor, aludtál délután 4-ig, majd egész éjszaka forgolódtál és mehettél másnap reggel 6-ra vissza dolgozni. Ez rendszeres volt, sőt volt, hogy valakinek 6-7 ilyen volt egy hónapban. Ezen kívül volt egy olyan szabály, hogy éjféltől reggel 4-ig kint kell állni vigyázzállásban a kútoszlopok között, amely idő alatt szociális szükségleteket nem lehet kielégíteni, tehát se WC, se evés. Rendszeres megjegyzés volt köztünk, hogy azt a köcsög marketingest/osztályvezetőt/igazgatót aki ezt kitalálta kikötnénk a a kútoszlophoz minusz tízben éjféltől négyig a hiányos munkaruhánkban, csak hogy érezze a törődést. Vásárló egyébként nem nagyon volt. Este 10-ig max 10 autó és utána csend és hullaszag, monotonitás ezerrel.
A kollégákat nagyon szerettem. Hamar elfogadtak, rendes, kedves társaság volt. Habár mindig körüllengett mindenkit, hogy rettegtek a leltárhiánytól, illetve a főnöktől, ezért képesek voltak 1 hiányzó doboz cigin rendszeresen összeveszni. Mindenki kivétel nélkül szabadulni akart a cégtől, vagy a pénztelenség miatt, vagy a szemétkedések miatt, így voltak olyan műszakok, amely tömény panaszáradattal telt oda-vissza. Minden reggel a helyi napilap állásrovatainak böngészésével telt. Nem akart senki maradni, de senki nem akart igazán elmenni se. Féltek attól, hogy ha felmondanak, akkor még ettől a kis pénztől is elesnek, így meg nem is kerestek igazán. Ha láttak egy jó állást az újságban elhangzott egy "de jó lenne" aztán végül sosem hívták fel. A társaság gyorsan cserélődött. Egy hónap alatt legalább 1 személycsere volt, így pár hónap alatt én már veteránnak számítottam.
Ez még mind nem zavart volna, ha nem lettek volna a főnök szemétségei, lehúzásai. Talán még mind a mai napig kutas lennék. Az egyik ilyen volt az úgynevezett leltárhiány, amit a dolgozóknak kellett megfizetni. Ezzel még nem is lenne baj, ha eltűnik valami, akkor azt ki kell fizetni, emiatt fokozottan figyeltünk, hogy lopás ne legyen. Leltár félévente volt, és fejenként 20.000-60.000 Ft körül mozgott az összeg. A főnök sosem adott bele, de ez még csak a kisebb gond lenne. Ennek max 1%-ka volt lopás, kb. 5-10%-ka a shoposok hibája pl vissza nem küldött újságok, magazinok, fel nem ütött cigik, sutyiban elcsócsált csokik. A maradék 89% viszont a lejárt termékek voltak. Igen, a dolgozókkal fizettették ki a lejárt temékeket eladási áron. Minden nap beszedtük az aznapi jelárt termékeket, majd betettük egy szekrénybe. Dobozszám a redbull shotok (800 Ft/db), csokik, üdítőből rengeteg, orbit rágók dobozszám, illatosítók, és a legjobb, olajak amikből az 1 literes 2000-7000 Ft. Volt, hogy 18 db motorcsónak olaj járt le. Ezeket a cuccokat a főnök mindig eltűntette, kidobálta, innentől meg ugye leltárhiány. Nem tudtunk ellene mit tenni. Gondoltunk rá, hogy elrejtjük, de örökké nem tologathatjuk az egyre növekvő hegyet.
A másik nagy lehúzás a pinkapénz volt, melyet elvileg a félretankolásokra tettünk félre (pl dízel autóba véletlenül benzint tankolunk). Ez napi 500 forint volt shopostól és kutastól egyaránt nappalos szakban, tehát havi 30.000 forintot jelentett. Csak később tudtam meg, hogy a félretankolásokat mindenki maga fizeti. A pinkából pedig a főnök minden hónapban 15.000 forintot kútbiztosításra, amiről soha egy csekket vagy szerződést nem láttunk. Továbbá 7.000 forintot a vezetékes telefon vonaldíjára, csak arra hogy ott van, plusz még annyit amennyi a havi számla volt. Maradt jó esetben havi 8.000 Ft a 30-ból, amit végül leltárhiányra fordítotunk.
További nagy szivatás volt a szabadságok kiosztása. Minden hónapban a főnök kiírt kettőt. Oké, hogy ő rendelkezik vele, de se a beosztásba nem került bele, se egy aláíró tömböt nem láttunk, de még csak nem is szólt. Mindössze a fizetési papíron virított a levont 2 nap. Karácsony környékére vagy egy nyaralásra való már nem is maradt így. Egyszer számon kértem, hogy miért ír ki nekem minden hónapban két napot, és miért nem szerepel a munkabeosztásban. Erre majdnem kirúgott.
Döntések születtek az a szempont szerint, hogy nehogy már jól érezzük magunkat, és ezt komolyan mondom. Ha pl szerettünk volna műszakot cserélni, mert úgy mindkét félnek jobb, akkor csak azért se engedélyezte a főnök. Volt egy pad, ahová szabad perceinkben egy cigi erejére kiültünk, és amikor a főnök meglátta, elvitette a padot. Ez max napi 10 percet jelentett, de őt ez zavarta. Ha nyáron az árnyékos részre parkoltál a kocsiddal, akkor közölte hogy állj odébb - a napra. Rendszeresen vagdalkozott a főnök, hogy mi biztos kémkedünk utána, meg nem úgy volt a számítógépe ahogy ő hagyta, holott be volt zárva az iroda, nekünk meg nincs kulcsunk hozzá. Minden nap visszanézte az előző nap kamerafelvételeit, hogy most éppen miért szóljon be. Ha zsebre dugtad a kezed - mondjuk mert fázott - akkor azért kaptál. Ha egy autóhoz valamiért nem mentél oda, akkor meg azért. A sapka és a nyuszika esete, ismerjük.
A szemétkedés csúcsa a prémium üzemanyagok, pontgyűjtő kártyák és a shopos termékek eladása volt. Mindegyikre volt egy napi célszám, hogy mennyit kell teljesíteni. Lehetetlen számok voltak. Mindig a maximálisan elérhetőnek a dupláját kérte számon a főnök. És ha valamilyen oknál fogva megvolt, mert besett egy Porsche, akkor meg azért kaptál, hogy miért nem tudsz a többi napodon is ilyet produkálni. De ezen kívül voltak célszámok olajra, szélvédőmosóra, sőt, volt egy füzet ,amibe vezetni kellet, hogy hány motorháztetőt nyitottunk fel aznap (!!!) Néha kijött a főnök sertepertélni a placcra, rugdosta a faleveleket, meg a köveket, csak hogy hallja, hogy előadod-e a több oldalas marketing szöveget minden vásárlónak az összes prémium üzemanyagról. Ha végigmondtam volna mindenkinek, már duzzadt lilára verték volna a képem. Ehelyett inkább ő beszélt úgy velem mint a kutyájával, hogy mekkora balfasz vagyok, hogy még ezt se tudom eladni, meg smemire nem vagyok képes, és hogy én miért fogadok szót a vásárlónak. Igenis tessék belebaszni a jobbikat a tankba. Pedig én voltam a második legjobb embere, meg voltam hónap dolgozója is, nem linkeltem el a munkát.
De mindezek miatt még mindig nem jöttem el. A távozásom oka, hogy diplomám volt. Ezt valamelyik seggnyaló kikotyogta a főnöknek - mert az önéletrajzomba csak egy érettségit vallottam be - meg azt is ,hogy két dolog van a világon amit nem vagyok hajlandó megcsinálni, az utcaseprés és az árokásás. Nem nagyképűség, de ha végig tanultam 5 évet, kifizettem pár milliót, akkor ha diplomás állást nem is kapok, de legalább az utcát ne én söpörjem. Persze rendszeresen rám osztotta az utcaseprést, amit én nem csináltam meg. Mikor látta, hogy ellenállok, akkor fegyelmit adott, mert nem mentem ki az ebédidőmben 6 darab autóhoz. De hogy a másik 200-hoz kimentem az nem érdekelte. Ezt a szivatást két hónapig csinálta, mire közösen megegyeztünk, hogy elfelejtjük egymást.
A kollégák nem szívesen engedtek el, meg én is megkedveltem őket. A mai napig bejárok néha munka után beszélgetni velük, meg hogy lássák van kiút. Azóta nyugis állásom van, 8 órás, 1 műszakos, szivatásmentes, és nem mondják, hogy adjak el napi 100 kiló kenyeret vagy írjak meg 500 oldalt a számítógépen. Megbecsülöm. Hogy visszamennék-e kutasnak? Ha a szükség megint rávinne, akkor lehet, de biztosan nem a kagylós céghez. Undorítónak tartom ahogyan a lehúztak, szivattak, mert mertem tanulni. De már van munkám, és a malacpersely is újra gömbölyű. Hát így ment ez mifelénk.
Utolsó kommentek