7szilva

Rég nem jelentkeztem újabb munkahelyi gyöngyszemekkel, mivel több hosszabb külföldi munkához volt szerencsém, de ez idő alatt rengeteg új bejegyzésrevaló gyűlt össze a tarsolyomban. Így hát újult erővel folytatom ahol abbahagytam hétszilvafás mindennapjaimat.

Valljuk be a munkanélküliség egy idegölő, bosszantó és kétségekkel teli időszak mindenki életében. Az a fura émelyítő érzés mindenkinek ott van a gyomrában, akkor is ha ő jött el a cégtől vagy a főnök mondta hogy köszönik az eddigi munkát. Azon túl, hogy az ember úgy kel fel, hogy minden alkalommal a friss álláshirdetéseket keresi, még a reggeli kávé előtt, ki kell találni valamit a szerencsétlenség érzésének megszűntetésére.

Takaríts!

Ez leginkább a nők hobbija. Ha nincs mihez kezdeni, akkor nekiállnak takarítani. Még olyan helyekre is befordítják a porszívócsövet, ahová a legutóbbi tapétázás óta sem. De ha nem egy szénbánya mellett lakunk, akkor ez is véget ér egyszer. Viszont az a pár nap, amíg a porcicák nyávogásával vagyunk elfoglalva biztosan nem gondolunk arra, hogy mikor kínál meg az élet egy jó ajánlattal.

Fejezd be amit elkezdtél!

Mindenkinek van valami hobbija, vagy legalábbis próbálkozott egy-egy szórakoztató szenvedély elsajátításával. De bizonyára mindenkivel megtörtént már, hogy a kezdeti lelkesedés hamar elmúlt, vagy a kitartásunk volt túl kevés a látható eredményig. Nem volt se ideje se kedve az embernek ezekhez a dolgokhoz, amíg volt munka és a taposómalomban volt minden nap. Le lehet porolni a régi Autó-Motor gyűjteményt, be lehet fejezni az elfelejtett fafaragást, elő lehet venni a műhelyben a szerszámokat, vagy le lehet szigetelni végre az ablakot, amiért már 3 éve könyörög az asszony. Az ember alapvetően tevékeny lény, és ha eljut arra a pontra, hogy tényleg nincs mit csinálnia, akkor még a legérdektelenebb dolgok felé is szívesen fordul. Én például befejeztem a garázsomban porosodó autó felújítását. Kissé kelletlenül mentem a műhelybe, de amikor beszívtam az olajsár illatát, akkor tudtam, hogy ezt meg kell csinálni.

Járj társaságba!

Keresd fel azokat az embereket, akiket eddig nem volt időd. Menj emberek közé, mert a bezártság csak ront a helyzeten. Lehet ismét biliárdozni, piacra járni, meginni egy sört a haverokkal, és máris nem gondolunk a bajokra. Nincs kedved? Nem baj! Ha majd ott leszel, akkor már nem fogod bánni, hogy kimozdultál. Az ember kibeszéli a dolgait, meghallgatja mások véleményét. Ki tudja? Talán még egy állást is felajánl valamelyik ismerősünk. Miért ne lehetnénk mi egyszer a protekciósat a sorban? A zsíros állásokat meg köztudottan nem hirdetik meg.

Amit ne csinálj!

Ne tévézz és ne zabáld tele magad! A munkanélküliség velejárója hogy az ember elkezd tunyulni, kockulni és unalomból felfal mindent. Hányszor eszünk ha dolgozunk? Talán kétszer egy nap? Ha meg otthon ülünk hányszor? A nasit se hagyjuk ki! A plusz kilók pedig nem jelentenek előnyt az állásinterjún sem. Ahogy egy randin sem hozza lázba a legtöbb embert a hurka, úgy az interjún sem. És hát a HR-es is ember, még ha nem is látszik rajta. 

Összességében bármi jó, ami lefoglalja a gondolatainkat. Az önsanyargatásból még sosem lett eredmény. A nagy számok törvénye pedig folyamatosan dolgozik, ezért ahogy telik az idő, az egyre több beadott önéletrajzból egyik biztosan befut, csak ki kell várni.

Előző cikkemben a benzinkutas csalások formáival ismertettelek meg titeket. Ezúttal az érem másik oldaláról fogok írni - mert így korrekt. Ahogyan azt írtam dolgoztam benzinkúton, így jobbára személyes tapasztalatokról fogok írni, valamint kutas kollégák elbeszélései alapján. Had szögezzem le már az elején, hogy ez személyes vélemény, tehát nem vonatkozik általánosan minden benzinkútra, viszont a kagylós kutaknál számos motívum fellelhető.

De vajon ki megy benzinkutasnak? Elvégre ha megkérdezünk egy kisgyereket, hogy mi lesz ha nagy lesz, akkor ritkán mondják, hogy benzinkutas, vagy shop eladó. A szakmában nincs motiváció. Ugyanannyit keres az is aki 10 éve ott van, meg az is aki 1 hete jött, és senkinek sincsenek kiváltságai az évek múlvásával. Előrelépési lehetőség nincsen. Ha egész pályafutásod során nyalsz a kútvezetőnek, akkor átveheted a helyét, ha ő feljebb lép, de ez kb 10 évet jelent. Ki lesz tehát benzinkutas? Megmondom, akit a kényszer rávisz, mert nem talált éppen jobbat. Én is így lettem kutas. Tél volt, a malacperselynek kilátszottak a bordái, így hát amikor egy barátom beprotezsált kénytelen voltam elfogadni. A kollégák mindegyike szakmával rendelkező, értelmes ember volt, aki szabadult volna.

Először csak az általános rossz dolgok voltak, mint pl a télen/nyáron/hóban/sárban placcon stázsálás, amihez a cég nem adott megfelelő munkaruhát. Kaptam egy acélbetétest, ami két számmal nagyobb volt, egy vászon nadrágot, széldzsekit, kardigánt, meg egy nyúlott és szakadt sapkát. Az első napomon csontig hatolt a hideg. Másnap már 3 pulóver, jégeralsó, két nadrág, három zokni, bundás kesztyű, sál tarkított. Még így is két tankolás közt a shopban múlattam az időt, mert ott legalább meleg volt. Ennek azért volak hátrányai.

A fizetés bruttó 94.000 kitűnő magyar forint volt, plusz a jatt. Ezért a pénzért napi 12 órát kellett dolgozni, váltott műszakban, 6-18 óráig, és heti 4 napot dolgoztunk (hivatalosan). Azért ha helyettesíteni kellett, voltak 18 órás műszakok, meg néha 24 órásak is. Nehéz volt a rossz cipőben, fáradtan, lezsibbadva 24 órát végig strázsálni. Gondoljunk bele, hogy valaki már a 8 órás munkaidejének az utolsó 2 óráját is végigszenvedi. Ez meg háromszor annyi, nem kevés. A nappalos műszak kezdetben jó volt, mert akkor még nem volt olyan drága a benzin mint most. Jöttek szépen az autók, tankoltam, mostam a szélvédőt, gurultak a százasok és a kétszázasok, főleg a nőktől. Egy átlagos műszakban a lustább kollégák a 3-4000 Ft jattot összeszedték, de én lelkesebb voltam és sokszor a duplája megvolt. A havi keresetem az első két hónapban 150.000 Ft körül alakult mindösszesen, ami egész jó. Nem is panaszkodtam, elvégre egy kezdő köztisztviselő nem visz haza ennyit. Aztán ahogy egyre drágult a benzin, úgy csökkent a jatt. A végén már örültem ha napi 2000 Ft összejött, és ritkán volt meg a havi száz összesen, ez viszont már elég sovány vígasz. Ráadásul a szomszéd nagyvárosban 5-10 forinttal olcsóbb volt az üzemanyag, így a forgalom is lecsökkent. Volt hogy 3-4 órán keresztül csak a pusztát néztük.

Az éjszakás műszak az para volt. Egyrészt nem lehetett aludni, ami most megdöbbentő kijelentésnek tűnhet. De eddig akárhol dolgoztam éjszakásban, ha elvégeztem a munkámat időben, akkor a maradék időben lehajthatta 1-2 órára az ember a fejét. Nem kell mondanom mennyire hulla tud lenni az ember amikor állandóan változó műszakban van. Rendszeres volt a beosztásban az éjszaka után 1 szünnap, majd nappalos műszak. Tehát lenyomtad az éjszakát, hazaértél reggel 7kor, aludtál délután 4-ig, majd egész éjszaka forgolódtál és mehettél másnap reggel 6-ra vissza dolgozni. Ez rendszeres volt, sőt volt, hogy valakinek 6-7 ilyen volt egy hónapban. Ezen kívül volt egy olyan szabály, hogy éjféltől reggel 4-ig kint kell állni vigyázzállásban a kútoszlopok között, amely idő alatt szociális szükségleteket nem lehet kielégíteni, tehát se WC, se evés. Rendszeres megjegyzés volt köztünk, hogy azt a köcsög marketingest/osztályvezetőt/igazgatót aki ezt kitalálta kikötnénk a a kútoszlophoz minusz tízben éjféltől négyig a hiányos munkaruhánkban, csak hogy érezze a törődést. Vásárló egyébként nem nagyon volt. Este 10-ig max 10 autó és utána csend és hullaszag, monotonitás ezerrel.

A kollégákat nagyon szerettem. Hamar elfogadtak, rendes, kedves társaság volt. Habár mindig körüllengett mindenkit, hogy rettegtek a leltárhiánytól, illetve a főnöktől, ezért képesek voltak 1 hiányzó doboz cigin rendszeresen összeveszni. Mindenki kivétel nélkül szabadulni akart a cégtől, vagy a pénztelenség miatt, vagy a szemétkedések miatt, így voltak olyan műszakok, amely tömény panaszáradattal telt oda-vissza. Minden reggel a helyi napilap állásrovatainak böngészésével telt. Nem akart senki maradni, de senki nem akart igazán elmenni se. Féltek attól, hogy ha felmondanak, akkor még ettől a kis pénztől is elesnek, így meg nem is kerestek igazán. Ha láttak egy jó állást az újságban elhangzott egy "de jó lenne" aztán végül sosem hívták fel. A társaság gyorsan cserélődött. Egy hónap alatt legalább 1 személycsere volt, így pár hónap alatt én már veteránnak számítottam.

Ez még mind nem zavart volna, ha nem lettek volna a főnök szemétségei, lehúzásai. Talán még mind a mai napig kutas lennék. Az egyik ilyen volt az úgynevezett leltárhiány, amit a dolgozóknak kellett megfizetni. Ezzel még nem is lenne baj, ha eltűnik valami, akkor azt ki kell fizetni, emiatt fokozottan figyeltünk, hogy lopás ne legyen. Leltár félévente volt, és fejenként 20.000-60.000 Ft körül mozgott az összeg. A főnök sosem adott bele, de ez még csak a kisebb gond lenne. Ennek max 1%-ka volt lopás, kb. 5-10%-ka a shoposok hibája pl vissza nem küldött újságok, magazinok, fel nem ütött cigik, sutyiban elcsócsált csokik. A maradék 89% viszont a lejárt termékek voltak. Igen, a dolgozókkal fizettették ki a lejárt temékeket eladási áron. Minden nap beszedtük az aznapi jelárt termékeket, majd betettük egy szekrénybe. Dobozszám a redbull shotok (800 Ft/db), csokik, üdítőből rengeteg, orbit rágók dobozszám, illatosítók, és a legjobb, olajak amikből az 1 literes 2000-7000 Ft. Volt, hogy 18 db motorcsónak olaj járt le. Ezeket a cuccokat a főnök mindig eltűntette, kidobálta, innentől meg ugye leltárhiány. Nem tudtunk ellene mit tenni. Gondoltunk rá, hogy elrejtjük, de örökké nem tologathatjuk az egyre növekvő hegyet.

A másik nagy lehúzás a pinkapénz volt, melyet elvileg a félretankolásokra tettünk félre (pl dízel autóba véletlenül benzint tankolunk). Ez napi 500 forint volt shopostól és kutastól egyaránt nappalos szakban, tehát havi 30.000 forintot jelentett. Csak később tudtam meg, hogy a félretankolásokat mindenki maga fizeti. A pinkából pedig a főnök minden hónapban 15.000 forintot kútbiztosításra, amiről soha egy csekket vagy szerződést nem láttunk. Továbbá 7.000 forintot a vezetékes telefon vonaldíjára, csak arra hogy ott van, plusz még annyit amennyi a havi számla volt. Maradt jó esetben havi 8.000 Ft a 30-ból, amit végül leltárhiányra fordítotunk.

További nagy szivatás volt a szabadságok kiosztása. Minden hónapban a főnök kiírt kettőt. Oké, hogy ő rendelkezik vele, de se a beosztásba nem került bele, se egy aláíró tömböt nem láttunk, de még csak nem is szólt. Mindössze a fizetési papíron virított a levont 2 nap. Karácsony környékére vagy egy nyaralásra való már nem is maradt így. Egyszer számon kértem, hogy miért ír ki nekem minden hónapban két napot, és miért nem szerepel a munkabeosztásban. Erre majdnem kirúgott.

Döntések születtek az a szempont szerint, hogy nehogy már jól érezzük magunkat, és ezt komolyan mondom. Ha pl szerettünk volna műszakot cserélni, mert úgy mindkét félnek jobb, akkor csak azért se engedélyezte a főnök. Volt egy pad, ahová szabad perceinkben egy cigi erejére kiültünk, és amikor a főnök meglátta, elvitette a padot. Ez max napi 10 percet jelentett, de őt ez zavarta. Ha nyáron az árnyékos részre parkoltál a kocsiddal, akkor közölte hogy állj odébb - a napra. Rendszeresen vagdalkozott a főnök, hogy mi biztos kémkedünk utána, meg nem úgy volt a számítógépe ahogy ő hagyta, holott be volt zárva az iroda, nekünk meg nincs kulcsunk hozzá. Minden nap visszanézte az előző nap kamerafelvételeit, hogy most éppen miért szóljon be. Ha zsebre dugtad a kezed - mondjuk mert fázott - akkor azért kaptál. Ha egy autóhoz valamiért nem mentél oda, akkor meg azért. A sapka és a nyuszika esete, ismerjük.

A szemétkedés csúcsa a prémium üzemanyagok, pontgyűjtő kártyák és a shopos termékek eladása volt. Mindegyikre volt egy napi célszám, hogy mennyit kell teljesíteni. Lehetetlen számok voltak. Mindig a maximálisan elérhetőnek a dupláját kérte számon a főnök. És ha valamilyen oknál fogva megvolt, mert besett egy Porsche, akkor meg azért kaptál, hogy miért nem tudsz a többi napodon is ilyet produkálni. De ezen kívül voltak célszámok olajra, szélvédőmosóra, sőt, volt egy füzet ,amibe vezetni kellet, hogy hány motorháztetőt nyitottunk fel aznap (!!!) Néha kijött a főnök sertepertélni a placcra, rugdosta a faleveleket, meg a köveket, csak hogy hallja, hogy előadod-e a több oldalas marketing szöveget minden vásárlónak az összes prémium üzemanyagról. Ha végigmondtam volna mindenkinek, már duzzadt lilára verték volna a képem. Ehelyett inkább ő beszélt úgy velem mint a kutyájával, hogy mekkora balfasz vagyok, hogy még ezt se tudom eladni, meg smemire nem vagyok képes, és hogy én miért fogadok szót a vásárlónak. Igenis tessék belebaszni a jobbikat a tankba. Pedig én voltam a második legjobb embere, meg voltam hónap dolgozója is, nem linkeltem el a munkát.

De mindezek miatt még mindig nem jöttem el. A távozásom oka, hogy diplomám volt. Ezt valamelyik seggnyaló kikotyogta a főnöknek - mert az önéletrajzomba csak egy érettségit vallottam be - meg azt is ,hogy két dolog van a világon amit nem vagyok hajlandó megcsinálni, az utcaseprés és az árokásás. Nem nagyképűség, de ha végig tanultam 5 évet, kifizettem pár milliót, akkor ha diplomás állást nem is kapok, de legalább az utcát ne én söpörjem. Persze rendszeresen rám osztotta az utcaseprést, amit én nem csináltam meg. Mikor látta, hogy ellenállok, akkor fegyelmit adott, mert nem mentem ki az ebédidőmben 6 darab autóhoz. De hogy a másik 200-hoz kimentem az nem érdekelte. Ezt a szivatást két hónapig csinálta, mire közösen megegyeztünk, hogy elfelejtjük egymást.

A kollégák nem szívesen engedtek el, meg én is megkedveltem őket. A mai napig bejárok néha munka után beszélgetni velük, meg hogy lássák van kiút. Azóta nyugis állásom van, 8 órás, 1 műszakos, szivatásmentes, és nem mondják, hogy adjak el napi 100 kiló kenyeret vagy írjak meg 500 oldalt a számítógépen. Megbecsülöm. Hogy visszamennék-e kutasnak? Ha a szükség megint rávinne, akkor lehet, de biztosan nem a kagylós céghez. Undorítónak tartom ahogyan a lehúztak, szivattak, mert mertem tanulni. De már van munkám, és a malacpersely is újra gömbölyű. Hát így ment ez mifelénk.

Egy év az álláspiacon hatalmas rutinnak számít azzal szemben, aki abszolút új. Már tudjuk ennyi idő elteltével az íratlan szabályokat, meg azt hogy milyen állásokra érdemes jelentkezni. Ezekről volna itt pár gondolat, csak hogy megkönnyítsem a kezdő munkanélküliek helyzetét.

Mostanában megint sokat cikkeznek az internetes lapok arról, hogy a munkanélküliség így vagy úgy. Ezeknek a cikkeknek a nagyrésze hatalmas baromság. Ma például arról olvastam, hogy a diplomás munkanélkülieknek is előfordulhat, hogy tartós munkanélküliségük esetén utcát kell söpörniük. Aki akar munkát, az idáig soha nem fog eljutni. A szőrszálhasogató olvasóimnak annyit, hogy tudom, hogy a "munkanélküli" kifejezést felváltotta az "álláskereső" szó. Szerintem a kettő nem ugyanaz, ezért nevezzük csak helyén a dolgokat. 

Felkelek hétfőn korán, elvégre ez a fő álláskereső nap. Hétfőn jelenik meg a legtöbb friss állás az újságokban, interneten, ilyenkor érdemes jelentkezni. Aki szerdán vagy pénteken jelentkezik, annak az önéletrajza már csak a kupac tetején foglal majd helyet. A HR-es picsa is meghallgatott már 40 embert, van is a fejében már 1-1 alkalmas név, szóval a tiéd már nem lesz köztük. Apropó HR-es picsa. Mélységes gyűlölettel tudok mindegyik iránt érezni, akár névtelenül általánosítva is. Kvázi élet-halál urai, rajtuk múlik, hogy a kiválasztott álmaid állása a tiéd lesz-e, közben meg egyáltalán nem titkolják, hogy egy 14 éves intelligenciája elég a munkájukhoz és a léhűtés minden formáját aktívan űzik. A kiválasztás egyébként protekció híján kétféle módon történhet, ami tulajdonképpen egy: pofára és hasraütésszerűen. Ha éppen a te képed ragadt meg a HR-es fejében aznap, akkor van esélyed. Ha másé, akkor neki van. Semmit nem számít az, hogy kinek hány papírja van, vagy hogy hány év a munkaviszonya. Nem érdekel senkit, elvégre ha megfeleltél a kiírásnak, akkor a meghallgatásos mappába tesznek, hanem akkor a kukába. Innentől meg nem hat meg senkit, hogy 10 évvel több a tapasztalatod. Egy állásra 50-100 ember jelentkezik átlagosan.

Az álláskeresésre a legjobb véleményem szerint a helyi napilap. A profession és társai fabatkát sem érnek. Ha megnézzük egy-egy ilyen oldal kínálatát látszik, hogy bőven van állásajánlat, de ennek nem szabad bedőlni. A hirdetők többsége HR-es cég, mert ugye a vállalatok többsége már nem alkalmaz saját HR-est, hanem ha kell munkaerő, akkor kiadja egy ilyen HR cégnek a szempontokkal együtt és majd az közvetít. Na, ezeknél a cégeknél nem tudom kinek van esélye. Nekem még sosem sikerült egynél sem átjutnom a rostán, pedig adtam már elő a laza csávótól a komoly üzletemberig mindent, papírokkal együtt of course. Visszatérve, ha kiválasztjuk, hogy csak magáncégek hirdetései maradjanak - mert ezeknél van esélyed - akkor már mindjárt kisebb az a hatalmas álláspici torta. Mondjuk egy 3 szintes esküvői tortából egy muffin nagyságú valami lett, nagyjából ehhez tudnám hasonlítani. A megmaradt állások javarésze call center, sofőr, hegesztő, meg ilyen nagy király menedzser, ami sosem leszel. Na, ebből lehet válogatni.

Ha szemfüles voltál, és már ideáig eljutottál az egyetem alatt, akkor párhuzamosan megcsináltál egy nehézgép kezelő vagy hegesztő szakvizsgát, esetleg egy teherautó vagy targonca jogosítványt. Ezekkel megdupláztad az esélyeid. A jelentkezéshez letöltesz a netről egy használható önéletrajz mintát. Lehetőleg minél kevesebb dolog szerepeljen rajta, és átlátható legyen. Maximum 2 db előző munkahely. Ha több van akkor a legesélyesebbeket írd be. 1-2 nyelv ismerete sosem át, számítógépes ismereteket is feltétlenül tüntesd fel, és fénykép legyen rajta. Diplomát szigorúan le kell tagadni! Ha nem, akkor a HR-es azt fogja gondolni, hogy minek jelentkezel egy droid állásra, menj és keress magadnak szakmába vágót (ami nincs). Ha nincs HR-es picsa, hanem a főnöknek küldöd el, ő meg nem fog örülni, ha okosabb vagy nála, vagy ő legalábbis ezt hiszi. Igen, a főnökeid többsége egy idióta lesz max egy érettségivel. Ilyen munkák vannak, ezt kapod.

A munkatapasztalat, amit mindenki kér (átlag 3-5 év) egy sarkalatos pontja az álláskeresésnek. Mivel te még új vagy, ezért nem fognak felvenni. Innen jönne az ördögi kör, hogy csak tapasztalattal kapsz munkát, de hogyan legyen tapasztalatod, ha nem kapsz munkát? Egyszerű, hazudj. Szemrebbenés nélkül be kell írni az önéletrajzba, meg be kell mondani a főnöknek, hogy te már 3 évet lehúztál itt vagy ott folyamatosan. Nem fognak utána nézni. Ha a papírok hiányára hivatkoznak, akkor megmondod, hogy nem voltál bejelentve. Ez már ismerős lesz nekik, elvégre ez Magyarország. 

A fizetésigény megjelölése szintén egy vicc. A fizetésed nagyjából 90.000-120.000 ft között képzelhető el, és a 120 már egy nagyon jó állás. Ha azt kérik add meg mennyi fizetést akarsz, akkor mondjuk egy százast írj be. Vagy 110-et mert lehet alkudoznak majd. A cégnek az a jó, ha te minél többet dolgozol minél kevesebb pénzért. Ebből meg lehet élni nagyon szűkösen ha nincsenek költséges szokásaid és otthon laksz, vagy sokan egy albérletben. A megtakarításhoz nagy művésznek kell lenned, de nem lehetetlen. 

A munkához való hozzállásod folyamatosan változni fog. Először is, ne gondold, hogy az első vagy a második vagy a harmadik munkahelyedről mész nyugdíjba. Az első pár munkahelyen csak pár hónapot fogsz eltölteni mire elfogadod a sorsod. Először még lázadsz és felháborodva mész dolgozni minden reggel, hogy egy utolsó kis senki dirigál neked, meg diplomával meg kell fogni a kapanyelet is. Aztán később már csak csöndben lázadsz, néha morgolódsz, a hasonló gondolkodású kollégákkal a nyomorúságról folytattok végeláthatatlan panaszáradatot egymás közt. Utána jön a beletörődés, amikor már elfogadod, hogy nem lesz jobb, és jó esetben a tanulásba forgatod vissza a pénzed és a szabadidőd (nyelvek, szakmunkák). Nagyjából én is itt tartok most. Csak gyanítom, hogy ez után a lazaság és az elfogadás időszaka jön. Ha nem majd javítom. Elismerem, hogy ez elkeserítő. Ha a mai eszemmel lennék 16 éves, akkor bizony nem a neten lógtam volna minden nap suli után, hanem kőkeményen tanultam volna, majd elvégeztem volna egy autószerelőit meg egy esztergályos szakmát. Ment volna a halál egyetemre. El kell fogadni a legtöbb diplomásnak, hogy bizony oltári bukás volt. Persze, még lehet mázlid később és lehet jól jön az a diploma, de amíg raktáros, benzinkutas, pincér, hipermarket eladó, stb munkakörökben dolgozol, addig csak egy rakás kidobott pénz és rengeteg elvesztegetett idő a diplomád.

Még írhatnék a kollégák fúrásának típusairól vagy a munkaügyi központok szélmalomharcáról, de erről majd később. A lényeg, hogy örülj, hogy van munkád, DE (!!!) sose keseredj el, ha elveszíted. Mindig lesz másik ilyen alulfizetett droidmunka, amit megkaphatsz. Törekedj rá, hogy megmaradj a helyeden, de azt ne hagyd, hogy átverjenek, vagy kihasználjanak, mert meg fogják próbálni. Arról ne álmodj, hogy itt lesz előrelépés. Ismertem egy benzinkutas shopost, aki 15 évig volt shopban mire egy kizsigerelt vidéki benzinkútnak a főnöke lehetett.

Farkastörvények vannak, légy te az erősebb kutya! Sok sikert!

Lenne itt a tanulásról néhány gondolatom, amit szeretnék megosztani veletek. Mikor kicsi voltam, akkor mindig minden rokon belém akarta beszélni, hogy ha nem tanulok akkor mehetek árokásónak, vagy utcaseprőnek. Ezekről a szakmákról fogalmam sem volt. Nem tudtam elképzelni, hogy mitől olyan rémesek, elvégre a homokozóban is szerettem ásni, és anyám is mindig seperte az erkélyt. Annyi azért lejött, hogy tanulni kell, mert különben nagyon rossz lesz. De azt nem sejtettem akkor még, hogy pont a tanulással fogom rontani az esélyeimet a munkaerőpiacon.

Kisiskolásnak fura volt a jövőről alkotott képem. Mindig irtóztam a bajkeverő gyerekektől, mert azt gondoltam ha olyan leszek mint ők, akkor haszontalan ember leszek. Mindig jó akartam lenni, így aztán nem verekedtem a szünetekben, nem dobáltam rágót a lányok hajába, nem akartam a padsor leghátuljában ülni, és komolyan hinni akartam, hogy számít valamit, ha irodalomból vagy földrajzból ötöst kapok. Így éltem én akkor. Kívülállóként szemléltem, ahogy a társaim püfölik egymást csak úgy, brahiból, miközben küzdöttem az elismerésért, amit maximum csak a tanáraimtól kaptam meg. Innentől meg strébernek lettem kikiáltva, ugye. A tanárok persze nem szóltak, hogy a tanulás önmagában még nem elég, hanem célirányosan kell tanulni, hiszen mindegyik a saját tantárgyát tartotta a legfontosabbnak. Így belegondolva igazuk volt. Ha pl biológia tanár lennék, akkor én sem ismerném el, hogy a szakmám egy haszontalan szemét, és végső soron aki ezzel tanul tovább annak szintén csőd lesz az élete. Most nem a biológia tanárokat akartam bántani, mindenki gondoljon ide valami általa haszontalannak ítélt tantárgyat. A legjobb példa erre a tesitanárok voltak, akik hagyták focizni az egész osztályt az órán. De ha véletlenül felfedeztek egy jobb mozgású, szálkásabb embert az osztályban, azt foggal körömmel akarták atlétika versenyre küldeni, hogy megmutathassák, hogy ők, az egykor szép sporteredményeket elért versenyzők, akik végül edzőnek álltak megmutathassák a konkurens iskola tesitanárainak, hogy igen, ezt a sportolót márpedig ők nevelték ki, az ő szaktudásuknak megfelelően, és erre rajtuk kívül senki más nem lenne képes. Engem ugyan nem tesiből - bár egy rövid ideig abból is - hanem inkább irodalomból és történelemből toltak a tanárok, mert hogy az szép, és igazán művelt ember lesz, aki szépen tudja szavalni a Radnóti verseket, vagy érti a felvilágosodást és a lányoknak majd később tud Balassi idézeteket idézni a réten. Mondjuk a balassi idézeteket leszámítva ez tényleg igaz, főleg, hogy mai társadalmunkban a himnuszt is alig tudják az emberek, de azt elfelejtették hozzátenni, hogy ebből hogyan lehet pénzt csinálni. Elvégre az ember azért tanul, azért választ szakmát, azért dolgozik, hogy azért fizetést kapjon, amiből biztos megélhetése lesz. Legyek én is irodalomtanár? Ja, hogy mindegyik irodalomtanáromnak mérnök férj adatott meg, és így kvázi élhettek a hobbijuknak, a hivatásuknak? Ezt is elfelejtették mondani. Vagy tanítsak himnuszt a tévében? Hát így tanultam én, de mivégre? 

Az biztos volt, hogy nem akartam szakmunkás lenni. A helyi szakmunkásképzőből terjedő rémhírek a degenerált kortársakról eléggé elriasztottak. Akkoriban az volt a szemlélet - legalábbis az én fejemben - hogy aki sehová nem jó, az megy a szakmunkásba. Még a gimis tanáraim is ezzel riogattak, hogy mi, gimnazisták vagyunk az elit, és aki kibukik, azt átteszik a szakmunkásba. Aki nem tud viselkedni az legyen csak szoftverüzemeltető, az ne legyen nagy tudományok tudója. Igen, így gondolták ezt akkor, így nevelték belénk. Nem akartam asztalos, vagy esztergályos, esetleg órás lenni. Láttam magam előtt, ahogyan egy koszos műhelyben tengetem a napjaimat a sok kacat között, és azon vergődök, hogy nem vittem semmire. Ehhez képest most hobbiból autót szerelek, egy koszos műhelyben, ami többet jelent nekem mint bármelyik almamáter. Paradox, mi? De ne rohanjunk ennyire előre. Aztán ahogy egyre több embert megismertem azt vettem észre, hogy a legkiválóbbak nem egyetemekről, meg külföldi cserediákokból kerültek ki. Egyik asztalos, a másik autószerelő, a harmadik fodrász, a negyedik pincér, stb, stb. Sőt, volt hogy azon kaptam magam ezeknek az embereknek a társaságában, hogy szégyenlem magam azért, amiért mertem olyan magasra törtni (hahaha), hogy diplomát mertem szerezni, és maradtam volna meg egyszerű halandónak, mondjuk órásnak, és akkor egyenlőbbek lennénk az egyenlők közt, mert közéjük tartoznék. Elkezdtem agyalni rajta, hogy van-e visszaút.

Nem is a szakmákkal, hanem az idővel harcolni a legkegyetlenebb. 18 évesen még nem okozott volna problémát 2 évet lehúzni egy szakmunkásban, hogy kitanuljam a mesterséget, de 24 évesen már hatalmas probléma. Anyám már nem győzi ezt. Adott egy szakmát a kezembe, hát kezdjek vele valamit. Hiába, dolgozni kell abban a szemétben, amit sosem akartam csinálni, közben meg nem tudok ott ülni az iskolapadban a suhancokkal, akiknek fogalmuk sincs róla mennyivel szerencsésebbek, mint egyetemre ment társaik. Nem járhatok heti 5 napot munkába is, meg iskolába is. Hogyan lehet így tisztességes szakmát szerezni? Egyszerű, pénz kell hozzá. Ha sokat fizetsz egy szakmáért elnézik, hogy nem jársz be, hogy a vizsgán éppen csak két szót tudsz kinyögni a tananyagból. A pénz az úr. Egy százas repül ide, kétszáz oda, ide egy húszas, oda egy ötvenes és hopp, új szakmám van. Vagyis csak papírom egy szakmáról. És kinek van szakmája? Az, hogy egy igazi 50 év tapasztalatával rendelkező mestertől megtanultam az autószerelés csínját binját? Az semmi manapság, ha nincs papírom róla. Állásinterjún az első, papír van? Nincs? Akkor maga NEM autószerelő. És pont.

Most a legújabb, hogy megyek mesterképzésre, mert tanulni kell, levelezőn. Igen, abból a szakmából, amit annyira utáltam mindig, és legszívesebben visszaadtam volna a diplomát. Csak hát az elpocsékolt éveket nem lehet cserébe visszakérni. Hogy mégis miért tanulok tovább? Mert hátha lesz végre valaki a nagy és hatalmas vezetők közt, aki végre hajlandó lesz értékelni az eredményeimet, az éveket, az energiát, és elismerni, hogy igen, kitanultam ami kitanulható és legalább egy íróasztalt tud adni valamelyik sarokban, és azt mondja, hogy igen, erre az emberre van szükségem. Persze, álmodozom megint. A kapcsolatok, a pénz, még talán a munkatapasztalat is többet számít, mint az a rengeteg eredmény amit fel tudok mutatni. Mindig a polgármester haverja kapja az állást, és nem a többdiplomás idegen. Had éljek Ford Fairlane kitűnő szavaival: Majd gondolkodok, ha valaki fizet azért, hogy gondolkodjak!

Lehet inkább a nagykutyákkal való vedelésre kéne elvernem a pénzem, mint hogy iskolába hordjam, hogy jusson a tanáraimnak krétára, öltönyre és szép nyakkendőre.